2010.10.27.

Éljen, éljen, éljen, ájulás nélkül túléltem a cukorterhelést! (örömében ugrál és cigánykereket hány de csak gondolatban, élőben már nem akrobatikázik :-DDD) A lényeg ennyi de mindjárt részletezem is.

Reggel apu eljött Mikiért és elmentek a dédimamához, édesem olyan boldog volt, hogy most ő megy a papával, még nem volt a dédinél nélkülünk. Féltem, hogy Ádám majd hisztizve a papával akar menni de semmi. Lehet tegnap elfogyott a hisztiadag (fő az optimizmus). Teljesen természetesen vette tudomásul, hogy Miki öltözik, készül szépen elköszöntek egymástól, még a tenyerüket is összecsapták ahogy a nagyok szokták (ezt most csinálták először), majd integettünk a lépcsőházba. Utána Ádám is készülődni kezdett, most egész ügyes volt, nem kellett minden ruhadarabnál 10 percet könyörögni. A bakancsot kacsalábra húzta de visítás helyett nekiállt megfordítani, közben én is elkészültem. Útközben vettem észre, hogy a bakancs végül mégis kacsalábon maradt. Az oviban leadtam a kis mókust és irány az orvos, még pont odaértem fél 9-ig, így sikerült 9 előtt levenni az első adagot. Vámpírnéninek szóltam, hogy rosszul tűröm a cukorterhelést és hajlamos vagyok zöld színt ölteni, lényegében elmúlik de két éve 60/35-ös vérnyomásnál mentőt hívtak hozzám. Megbeszéltük, hogy itt kint a váróba fogok ücsörögni és ha rosszul vagyok betrappolhatok, lefektetnek. Szépen leültem egy sarokba figyeltem a körülöttem egymást cserélő embereket, párszor éreztem kis szédülést de hamar elmúlt. A második vérvétel után fölcaplattam a szokásos terhes gondozásra. Kaptam beutalót, jövő héten megyek UH-ra megnézem Hudinit :-), meghallgattuk a szívét, dokibácsi megdicsérte, jó erős szívhangja van. Igaz ez csak neki volt új én már múlt héten a védőnőnél is hallottam. Valamint a dokibácsi emlékezete szédületes és immár harmadszor csodálkozott rá, hogy a harmadik gyermekem várom. Mindegy már csak párszor találkozunk.

Itthon az üres lakás fogadott, na jó Leó elém jött. Annyira furcsa volt, hogy sehol egy sündörgő két éves, egyszerre hiányzott és mégis jó volt egyedül lenni az üres lakásba. Képzeljétek nem kellett folyton pakolnom, amit leraktam ugyanott meg is találtam. Ebédeltem és betelepedtem az ágyra, sikerült kényelmesen körbepárnáznom magam, olyan jót pihentem.

Apa és Ádám fél 4 után ért haza, Ádám birtokba vette a nappaliszőnyeget és hangját sem lehetett hallani. Miki 5 után jött, szűkszavúan mesélt:
- Jól érezted magad?
- Nem.
- Mész máskor is?
- Nem.
- Ettél?
- Nem.
- Aludtál?
- Nem.
- Tudsz mást is mondani?
- Nem.
Kicsit később:
- Miki ebédeltél a dédinél?
- Igen.
- Mit?
- Ebédet. (ez eszembe se jutott)
Azért a déditől megtudtuk, hogy szépen evett, utána szó nélkül ment aludni, szépen eljátszott egész nap, jól érezte magát.
A vacsoráig lényegében vagy egymást nyúzták vagy szaladgáltak, szóval az egész napos csönd után megint ömlesztve kaptam meg a napi visítás adagot, de már alszanak és megint csönd van.

Miki tegnap telefonált, igaziból és most végre beszélt is. Fogta a telefont, föl le mászkált a szobában és úgy beszélt apával, nagyon aranyos volt :-)