2011.08.10./2.

Ismét gyerekszáj (Mikire legjobb lenne mikroportot kötni :-))

Kiszedte az erkélyajtó szigetelését (a békebeli fa ablakkereteknek is vannak előnyei) ismét elmondtam neki, hogy ezt nem szabad mert apa haragszik és különbenisirgumburgum. Ismét úgy tűnt értette, a többi holnap kiderül. Elkezdtem visszatömködni a helyére, szorosan a sarkamban felügyeli a munkát:
- Mét van megcsinája?
- Mert én megcsináltam!

Délután bankba volt dolgunk. Egész délelőtt Majával a hasamon közlekedtem a városba, gondoltam most kicsit pihentetném a vállam, babakocsival megyünk. Gyorsan leszögezném, hogy gyűlölök babakocsival közlekedni, szerintem ezt Maja is tudja azért nem rajong érte ő sem. Szóval utálom a babakocsit mert:
- magam előtt kell tolni és vannak olyan autókiállók ahol csak akkor tudok rendesen körülnézni ha már a gyerek kocsistul a veszélyzónában van
- nem tudom rendesen Miki kezét fogni és a kocsit is irányítani, a kézfogás a bogaram, szinte mindig nagy és közepes forgalmú utak mellett közlekedünk, még időnként Ádám is hajlamos elszaladgálni, Miki pedig teljesen kiszámíthatatlan ilyen ügyben a két gyerek plusz babakocsis közlekedés pedig nekem egyenesen rémálom, ezt valószínűleg sosem szeretném kipróbálni
- mifelénk az akadálymentesítést főleg a természetes erózió oldja meg
- a babakocsi nem tud lépcsőt mászni és a buszra sem ugrik fel
- baromi nehéz úgy tolni a kocsit, hogy közben egy lelkes 3 éves is nyomul, tol, lóg a lábam alatt
Tehát az én életemben a babakocsis időszak valami olyasmi amit túl kell élni, aztán bébike elkezd saját lábán közlekedni és eljön a kánaán.

Elkanyarodtam. A mai túránk rögtön úgy kezdődött, hogy Miki lelkesen segített tolni a kocsit de azt nem értette én mért tolom. Ezt megbeszéltük, jött a következő, mért a kezét fogom a babakocsival. Ezt is próbáltam elmagyarázni, de ezt egész úton fájlalta. Aztán az odafelé vezető úton végig Maja szemébe sütött a nap, a napellenző lehajtása semmit nem segített. Mire a bankba értünk már nagyon kiborult szegény. Ott kivettem, dajkáltam amíg vártunk, viszonylag hamar végeztünk. Hazafelé a nap a hátunk mögé került, így sokkal nyugodtabban telt az út ha épp nem kellett megállni, mondjuk körülnézni egy kereszteződésnél.
Miki a kezéért folytatott harcon kívül hihetetlenül jól viselkedett, türelmesen kivárta amíg a járda repedésein átküzdöttem magam a kocsival. A bankajtót segített volna kinyitni de még nekem is teljes testsúlyommal kell nekifeküdnöm (elvileg akadálymentes bankfiók de igazán megnézném ilyen nehéz ajtón, hogy küzdi be magát aki kerekesszékben ül), aztán fogta ő lelkesen de pont az ajtónyílásba állt így alig fértem el mellette kocsistul. A jószándékát természetesen jutalmaztam.

Itthon kakaós csigát sütöttünk, a barátnőm jött a lányaival. Miki a babahordózóban pihenő legkisebbhez szalad oda először:
- Orka baba!!!!!!!! - (Zorka) újongott fölötte, emlékezett a nevére (nem mond z betüt), pedig gyerekszemszögből régen találkoztak. Később lovagiasan osztogatta a kakaós csigákat. Igazán lelkes közönséget kaptam, gyorsan apadt a tálban a csiga halom. Nekem mindig nagy öröm ha van kereslet a sütimre. Tamara külön, teljes mondatban elmondta milyen finom. Ez nagyon jól esett a lelkemnek! Utána segédkeztem 4 kakaós száj és 8 kakaós mancs megmosásában. Szeretem a sütimtől maszatos gyerekeket. :-)
A csiga akción kívül Miki élvezte, hogy most ő az egyetlen kis kakas. Zorkát hintáztatni szerette volna, néha picit sikerült, a nagyobb lányokat becsalogatta a szobájába, a játékokon civakodtak. Csupa olyan dolog ami gyerekek között normális. A lányok autóztak, mivel más játékkal egyenlőre nem szolgálhatunk. Két óra múlva pont olyan volt a lakás ahogy egy aktív, élő gyereksereg után kell. Nálunk a nappali szerves részét képezik a mindenfelé heverésző játékok. A különbség mindössze annyi volt, hogy most 3 gyerekkel több játszott.
Miki két napja nagyon ügyesen összepakol este, ma felmentést kapott, mert az ő tempójánál gyorsabban szerettem volna végezni.