2011.11.20.

Megpróbálom összeszedni a tegnapi napot. Reggel 4-kor Maja kukorékolt, fél 5-kor már reggelizett és nem sokkal 5 után már mindenki ébren volt. Többnyire békében tomboltak az ágyamba, Miki időnként kirohant fölkapcsolni a villanyt, fölmászni a konyhapultra, szétrámolni a játékokat. A nadrágzsebemből kitúrta a bevásárlókocsis pénzeket. Nagyjából két hete ez az egyetlen tevékenység ami hosszabb időre lefoglalja. Kiszedi a pénzt és akár tíz(!) percig egyedül, békében pakolássza, szorongatja, zsebreteszi, előszedi. Most is megszerezete a kincset és mellettem csörgött vele amikor gúvadó szemekkel fuldokolni kezdett. Az első amit megláttam, hogy csak két pénz van a kezében, Maja az ölemben ücsörgött így mozgásomban erősen korlátozottan, hirtelen nem tudtam az ölembe kapni, hogy nyomkodhassam a rekeszizmát, viszont egy nagyot nyelt és a szemei visszakerültek a helyükre, két kisebb köhintés után a fuldoklást is befejezte. Miközben a színe is ismét normálisra váltott, próbáltam megtudni, hogy mi is történt. Váltig állította, hogy lenyelte a húszast. Nagyon csodálkoztam mert Miki ehetetlen dolgokat nem vesz a szájába, ez Ádám szokása. Mivel volt már lenyelős esetünk és a fuldoklás elmúlt, tehát akármi volt is, az már úton van a gyomra felé, így nem kezdtem ész nélkül ügyeletre rohanni. Igazából csak azt szerettem volna tudni, hogy egy húszas akadálytalanul tud-e távozni. A távozás pedig legkorábban is csak másnapra várható, így negyed 6-kor nem álltam neki kutatni, gondoltam 8 után is ráérek keresni valami telefonos orvost aki tud nekem válaszolni. Már egészen megnyugodtam, mikor egyszer csak valamelyik elhúzta a takarót és a ráncában ott csillogott a húszasom. Tényleg kár lett volna fejvesztve ügyeletre rohanni. Minden esetre a pénzt elkoboztam.
A nap másoknak még el sem kezdődött mikor Miki kakilni ment, jó folyósra sikerült, majd fél óra múlva megismételte és a hasát fájlalta, olyan keserves sírással kísérve amit ritkán produkál. Itt kezdtem érezni, hogy ma mégis az ügyeleten kötök ki. Ott még úgy sem jártam és minden vágyam a szombat délelőttöt ott tölteni három gyerekkel. Azért adtam egy esélyt a gyomorrontásnak, nem vagyok pánikolós alkat és rendületlenül hiszem, ha komoly baj van azt meg fogom érezni időben. Óvatosan tapogattam a hasát, kontrollnak Ádámét, nem éreztem különbséget és nem is volt érzékeny az érintésre. Miki kapott reggelire kekszet és teát. Tíz perc múlva fülig érő vigyorral jött:
- Má ne fáj a haham! (hasam)
Elkezdetem fölrakni az ebédet, Maját letettem aludni, a fiúk az összes létező játékukat kiszórták a nappaliba. Miki egyszer csak megállt és kirakta a reggelijét, amitől jól megijedt, visítani kezdett. Alig bírtam megnyugtatni, hogy el tudjam vinni rendbe rakni. Be kellett raknom a kádba mert a ruháját is sikerült végig hánynia. Levetkőztettem, lemostam, törölközőbe csomagoltam, feltakarítottam. Megbeszéltük, ha megint hánynia kell elrohan a kádhoz. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy megteszi de legalább megpróbáltam. Ha vödröt rakok a szobába azt játéknak veszik és pont mire kellene úgysem lesz a helyén vagy tele lesz játékkal. Szóval maradt a kád. Nagyjából fél óra múlva Miki ismét furcsán kezdett toporogni, elment kakilni de nem kakilt viszont a fürdőből kifelé megint hányt, Maját még épp fel tudtam kapni, közben nyugtattam a gyereket, ne törődjön semmivel csak rakjon ki mindent. Ismét rendbe raktam, közben Ádám belemászott a hányásba. Feltakarítottam, a kádas forgatókönyvet ismét megbeszéltük de szerencsére ez volt az utolsó akció.
A folyamatos takarítás mellett elkészült a leves, Maja ebédje, Mikinek főztem krumplit, aztán menet közben úgy döntöttem, jobb ha csak teát kap ebédre. Nem is nagyon tiltakozott a délelőtt folyamán többször nem panaszkodott hasfájásra.
Még reggel bekevertem egy adag élesztőt kovásznak, aztán az események elsodortak, szerencsére a kovász megvárt. A probléma ott kezdődött, hogy egyszerre kellett kifőznöm az ebédhez a tésztát, Maját etetni, aki nem igazán rajongott a borsóért. Így szaladgáltam, egy kanállal betöm, tészta keverés, megint egy kanál, megint kever ... Közben Ádám is egyre jobban ebédelni akart. Maját letettem aludni, leszűrtem a tésztát, összedagasztottam a kalácsot, közben Ádám megterített. Mikor mindenki megebédelt Mikit bevittem a szobánkba, 20 perc múlva aludt. Jó nagyot aludt, közben befejeztem a kalácsot, készítettem neki külön diétásat. Alvás után már semmi baja sem volt, egész délután amortizálták a lakást és az idegeimet. Kb 4,5-szer láttuk* a Verdák második részét, röpke egy hét után a lemez szemmel láthatóan vékonyabb és bizonyos részeken a szöveget már fejből tudom, bár még mindig nagyon szeretném egyszer úgy végignézni, hogy csak arra koncentrálok.
* láttuk = főleg hallottuk, mert közben egy csomó mást is csináltunk, nálunk nem jellemző a tévé merev bámulása, inkább csak háttérzajnak megy. Pedig néha nem bánnám ha csendben végignéznének egy 1,5 órás rajzfilmet.
A délutánt tovább színesítette, hogy Büdikutya eltűnt, nagyjából egy órán keresztül kerestük, először Miki, aztán én is, feltúrtam az egész lakást de sehol. Végül Ádám mint valami varázsló előszedte a fiókból (azt pont nem néztem meg). Erős a gyanúm, hogy ő tette oda.
Ádám megszerelte a konyhaszekrényem, az egyik fiókról leszedte a gombot és gondosan beledobta csavarostul, majd becsukta. Kérdeztem tőle, hogy most hogy fogom kinyitni. Nem esett kétségbe, kihúzta az alatta lévő fiókot, majd a hibásat is, sőt még a gombját is visszacsavarozta. Mégis csak megy a probléma megoldás.