2011.07.16.

Tegnap csendes, egyszemélyes estét terveztem magamnak. Apa leltározott, gondoltam leteszem a fészekaljat aludni és élvezem a csöndet. A terv jó volt, mint mindig. Csak nem működött. Egyik sem akart aludni, fogalmam sem volt, hogy a fiúk szórakoztatják Maját vagy a nyüglődése miatt nem alszanak. Miki folyamatosan valami ürüggyel kimászkált, ha bementem Ádám ágyában találtam vagy a szőnyegen. Nagy nehezen 9 körül elaludt, negyed 10-kor Maja is hajlandó volt az álmosság jeleit produkálni, gyorsan beraktam a helyére, Ádám még mindig pislogott de ő akkor már szépen csöndben feküdt az ágyában. Mire végre csönd lett, már csak az ágyamra vágytam én is. Pedig annyira szeretek takarodó után egyedül létezni a lakásba. Ilyenkor nem csinálok semmi hasznosat csak bámulom a tévét vagy a neten lógok és élvezem, hogy közben senki nem akar tőlem semmit. Néha kell nekem ez a fajta egyedüllét. Ha nem lenne szükségem alvásra, lehet egész éjszaka csak ücsörögnék a csöndes nappaliban.
A zűrös este után Maja valamivel 1 után ébresztett, picit sem volt álmos és minden igyekezetem ellenére ez fél 4-ig nem is változott. Szóval tuti éjszakám volt.
A mai napot is jobban szeretném elfelejteni. Talán ez a pár pillanat mégis kivétel:
Apa előszedte az autópályát, összerakta a fiúknak, Miki még csak nyomokban értette a lényeget de nagyon tetszett neki, Ádám legszívesebben le se tette volna a távirányítót. Ebből folyamatos nyivákolás és visítozás volt. Legközelebb akkor játszhatnak vele ha apa is közéjük ül. Ezer bocs de a köröző autók látványa nekem borzasztó unalmas. Ma egy kicsit játszottam Ádámmal de azt a fél órát a következő évekre beosztom. Igen, fiús mama vagyok, igen szoktam autózni, garázst építeni, repülőzni és még sok más fiús dolgot (itt sem a tevékenység vonz, hanem, hogy a gyerekekkel játszhatok) de ez a monoton körözés átlépi a tűrőképességem határát.

Miki ébred ebéd után, még épp csak nyitja a csipáját:
- Ezezüüü? (versenyzünk)
- Én is örülök, hogy felébredtél. Jól aludtál, kis mókus?

A mai játszótér látogatás kész katasztrófa volt. Elindultunk egyszer reggel még a meleg előtt. Ádám inkább apával akart boltba menni. Miki nagyjából mindent akart egyszerre és semmit. Mikor nyilván való lett, hogy apa nem jön velünk a játszóra és nem hintáztatja akkor haza akart jönni. Megpróbáltam, lebeszélni, húzni az időt de ő kitartó volt, én pedig fáradt. Hazajöttünk. Apa még nem ért vissza a boltból, Miki az üres lakást látva azonnal vissza akart menni. Maja meg aludni akart.
Délután folyamatosan motorozni akart. Maja meguzsonnázott (muszáj volt megvárni, mert nélkülem még nem tud enni, bár ma végre élvezettel nyelte a baracklevet és egy kis gyümölcshúst is elfogadott) összeszedtem a fiúkat, vittünk motort, homokozót, vizet is. Kivételesen nem hörpölték föl az egész pohárral érkezés után 5 perccel. De alig találták a helyüket. A fényképezkedés tetszett nekik. Ádám egyszer csak elindult, hogy ő haza akar menni. Miki nem akart. Ádámot győzködtem a maradásról, rázni kezdte a rácsot. Gondoltam fölengedem apához. Közben már Miki is haza akart jönni és mivel a rács már nyitva volt mindketten rohantak a lépcsőházhoz, a poharak és a homokozós cucc pedig a játszón várta a sorsát vagyis engem.

A nap sikerélménye a saját gyártású hókristályom annnnyira finom lett, hogy ma is készítettem egy adagot. A receptnek köszönhetően végre megismerkedtem a mentával élőben és közelről. Voltak pillanatok mikor azt hittem mégse kellett volna beleraknom, mert forrás közben pont olyan szaga volt mint a játszón az egyik gaznak amit a fiúk szoktak tépkedni. De a végeredmény fantasztikus lett. A maihoz csak citromfüvet tudtam szerezni, kíváncsi vagyok a holnapi próbára.