2012.10.11./2.

Írok valami jót is, mert akadt az is sok az elmúlt időben. És megígérem az összekapom magam részhez az is hozzátartozik, hogy ismét rendszeresen fogok írni mert rengeteg pótolni valóm van, még nyárról is. Valamint nem is olyan régen iszonyatos írhatnékom támadt akárhányszor csönd volt körülöttem. Az elmúlt hetekben ezeket az időket fekvéssel és önsajnálattal töltöttem ami egyáltalán nem kreatív, nem hasznos és picit sem előre mutató tevékenység. És főleg nem út a jó szülőséghez, nekem pedig ez az egyetlen igazi vágyam földi pályámon: jó szülő szeretnék lenni akire a gyerek joggal tud felnézni, akit tud követni.

Ádám iskola előkészítőbe jár minden héten kétszer déltől kettőig. Ez két foglalkozást jelent köztük egy rövid szünet. Az elsőben beszélgetnek, feladatokat oldanak meg a második torna. Ádám nagyon szeret oda járni, hamar beilleszkedett és ügyes. Mindig kap házi feladatot amit gyakran megcsinál akkor rögtön amikor hazaérünk.
Mindezek mellett rettegek az iskolakezdéstől és iszonyú hálás vagyok azért, hogy idén mégsem ment. Megmondom őszintén ha tehetném nem engedném állami iskolába mert egyszerűen nem tetszik a most formálódó rendszer. Igaz az én elképzeléseim a megfelelő oktatásról utópisztikusak (egyszer talán kifejtem) de az talán mégsem olyan abszurd elvárás, hogy a gyerekem legyen a fontos. Márpedig az új rendszernél ezt picit sem érzem. És nem értem mért nem lehet tenni ez ellen valamit. Tudom, hogy létezik sok Pedagógus (így nagy P-vel) aki megteszi a gyerekekért a rendszeren belül amit lehet de ezt mért lopiba kell csinálnia? Én a szülő, az egyszerű földi halandó pedig csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megkeresni a Szabó Ádámnak megfelelő iskolát és Pedagógust. Ez sem könnyű mert mi van ha minden körültekintés ellenére mellé nyúlok? Aztán egy tanító négy évig viszi az osztályt utána már nem válogathatok, vagy szerencséje lesz a gyereknek vagy nem. Utálom ezeket a kétségeket. Pedig én még viszonylag szerencsés helyzetben vagyok mert anyu a város egyik legjobb sulijában dolgozik. Én elsősorban mégis azért vinném ide Ádámot mert ő ott van. Ha történetesen a város legutolsó iskolájában dolgozna valószínűleg akkor is az lenne az elsődleges jelöltem mert úgy érzem mivel ő ott van a gyerekem biztonságban van. Kicsit még körülötte marad a burok amiben most él. Természetesen ésszerű határok, a mama nem azért van ott, hogy Ádám a szoknyája mögé bújjon, mégis úgy érzem nem dobom a mély vízbe.
Másik jelöltem továbbra is a Waldorf. Minden rossz ellenére amit hallottam róla, úgy érzem ez az a hely ahol a gyerek valódi, használható tudásra tehet szert. Úgy érzem, hangsúlyozom érzem, itt a gyerek a fontos és ha ő is ezt érzi akkor a számára szükséges dolgokat megfogja tanulni, az pedig elég lesz ahhoz, hogy később boldoguljon. A tudás nem csak a lexikális tudást jelenti. Tedd a szívedre a kezed, fel tudod sorolni a föld összes országának a fővárosát? Volt rá valaha szükséged? Kaptál érte meg munkát/fizetés emelést? (földrajz szakos tanároknak nem ér játszani) De ha megtanulod a tudásod jól használni azzal sikeres leszel. Ezt pedig hagyományos iskolában nem lehet elsajátítani.
Tetszik még a Waldorfban az is, hogy a gyerekek haladását saját magukhoz mérik, szerintem ez Ádámnak mindennél fontosabb lenne. Ő kicsit lassúbb mint a többiek, sokszor nem érti elsőre a feladatot, hogy mit várnak tőle. Szintén tetszik, hogy az osztály tanító nyolc (azaz 8) évig kíséri a gyerekeket. A tanítót majd jövő tavasszal választják ki, mutatják be a jelentkező szülőknek és ha nem találom meg benne azt a személyt akit Szabó Ádámnak megfelelőnek tartok még mindig visszakozhatok. Szóval nincs veszteni valóm és ha van lehetőség, hogy Ádám a Waldorfba járjon akkor ki fogom használni.

Röpke egy év elteltével merem kijelenteni, hogy Miki szeret oviba járni. Komoly problémánk, hiszti, sírás az elmúlt évben sem volt de úgy éreztem csak azért marad ott mert muszáj. Mikor megtudtam, hogy Ádámot hetente két napon is nagyon korán el kell vinnem az oviból, először azt terveztem viszem Mikit is mert megszakad a szívem ha a lábamba csimpaszkodva velem akar jönni. Aztán elmondtam neki, hogy mi fog történni és ő vigyorogva annyit mondott: jó. Aztán mikor először távoztunk Ádámmal, ő vigyorogva integetett és ült tovább az asztalnál várta az ebédjét. Délután vigyorogva jött haza és mesélte mit csinált délután. Ez azóta is így van, igaz meg szokta kérdezni reggelente:
- Ádám ma is elmegy? - aztán az igen vagy nem válasz után az élet megy tovább.
Nagyon sok klassz dolgot alkottak, az ősz igazán hálás évszak, sok témát ad. Ezekről a művekről majd mutatok képet, nagyon büszke vagyok mindre.

Maja növesztett négy rágó fogat és a napokban esedékes az első szemfog. Tegnap fedeztem fel, hogy nagyon fehéredik, lehet ma már bök, majd megvizsgálom. Vele most beszélni tanulunk, igen tanulunk, szánt szándékkal de nem erőszakkal. Ugyanis nagyjából 3 szóból áll az a szókincse ami tudatosan és megfelelő helyen használ, ráadásul hasonlít az igazira. A fiúk sem voltak gyorsak ezen a területen de ennél nagyobb tudással bírtak ekkora korukban. Szóval Ádám logopédusához fordultam az aggodalmammal és az ismert családi anamnézis miatt jogosnak találta. Adott egy füzetet amiben kis játékok, módszerek vannak amivel segíthetek neki. Most ilyesmiket is játszunk minden nap.

Néhány aranyköpés a végére:

Ádám:
- Fütyi nélkül alszom.
- Ha találunk gesztenyét, szedünk.
- Aki nyer az győz!
- Vijágít a szemem!
- Vijjog a szemem! (villog a szemem)
Miki:
- Látok sötétet!