2012.04.01./2.

Ma van a tréfálkozós nap. Miki már reggel ki is használta az alkalmat. Tegnap kiflit sütöttem vacsorára, kettő megmaradt. Kismókus felkelt és rögtön meg is támadta. De csak ücsörgött fölötte és csacsogott az evésről meg mindenről ami eszébe jutott. Aztán felkelt Ádám és rögtön nyújtotta felé az egyiket. Ádám bal lábbal kelt nyomban rámordult Mikire:
- Ne ezt kéjem!
- Neked is jó reggelt, Miki kedvesen megkínált! - közben Miki Ádámnak adta a másikat. Béke lett.
- Köszönöm szépe ne kéjek többet! - állt fel Miki az asztaltól az érintetlen kifli mellől.
- Csak tejet kéjek! - kitöltöttem, odaadtam. Belenézett a bögrébe és lendületből:
- Ne kéjem!
- Akkor mért kérted el? - költői kérdés volt, nem is kaptam értékelhető választ. Ádám viszont szívesen megitta a tejet.
Mikinek volt még egy nagy dobása nap közben:
- Ana tudo mit csinált a Mikus mama?
- Mit? - ritkán mesél, kíváncsian vártam a csodát.
- Vacsoját! (hűűűűha)
- Mit csinált vacsorára? - próbálkoztam, hátha. De már egészen más érdekelte.

Nap közben úgy 11 körül kalapálásra, dübörgésre lettem figyelmes, Maja aludt. Miki felajánlotta, hogy ő visszadübörög, szerencsére még időben lebeszéltem róla, elsősorban Maja miatt. Életem nagy részében emeletes házakban éltem (igaz, az összes jobban volt hangszigetelve) tudom, hogy a szomszédokkal és az átszűrődő zajokkal együtt kell élni. Mivel azt is tudom, hogy a gyerekeim hangosak én soha nem szoktam szólni senkinek semmiért. Most sem a dübörgés ténye zavart. Próbáltam becélozni honnan jöhet, arra a következtetésre jutottam, hogy a beszólós szomszéd lármázik. Ugyanis ebben a házban ő a csendőr (tudjátok, akinek nincs saját élete, éli a másét), ha valaki zajongani mer akkor rövid időn belül veri a falat, átmegy szólni vagy kihívja a rendőrséget. Na most mivel egy óra múlva sem hallottam falverést és kopácsolás sem szűnt meg, ők viszont bátran fúrnak, kalapálnak akár este 8-kor is, ők maradtak a kalapban. Később kiderült, hogy rosszul gondoltam de a gondolat menetem ettől még igaz csak nem a mai esetre.
A héten párszor nekiültem valami jó áprilisi tréfa kiagyalásának, hogy borsot törhessek beszólós szomszéd orra alá. Aztán feladtam. Nem olyan fontos nekem, hogy rá áldozzam az időmet, nekem van saját életem.

A fiúknak technika órát szerveztem:
A fehér szárnyú Ádámé. Bocs a háttér miatt de amint elkészültek, rögtön amortizálni kezdték, nem mertem húzni az időt a pakolással, gyorsan megörökítettem.

Délutánra szabadtéri programot terveztem de apa megfagyva jött haza. Azt mondta iszonyúan fúj a szél és hideg van. Később csak a boltba szaladtam át de csontig fagytam a szélbe. Mivel még mindenkinek folyik az orra továbbra is bentről bámultuk a szikrázó napsütést.

Apa hétvégén forgót készített, kirakta az erkélyre. Szerencsétlen vízszintesen meghajolva küzdött a széllel aztán egyszer csak elrepült. Az erkély alatt megtalálták, felhoztuk. Aztán estére megint elröpült, csak a hurkapálcika maradt a viráglába. Hiába lestünk lefelé, sehol. Ádám majdnem sírt mikor felfedezte, hogy eltűnt a forgó. Ma a boltból hazafelé megtaláltam, egészen lehetetlen helyen, örültek neki.