2012.05.19. Budapest 3.

Néhány szösszenet amit le kell írnom de nem tudtam beilleszteni a beszámolóba.

Budapest nagyon szép de büntetésnek venném ha ott kéne élnem. Nekem egyszerűen túl nagy, túl forgalmas, túl idegen. Egészen apró szeletét láttam a városnak de akárhogy forgattam a fejem sehol nem találtam csendes vagy legalább gyér forgalmú utcát. Autó mindenhol ameddig a szem ellát vagy halad vagy parkol. Találkoztunk rengeteg biciklissel is. Nem volt egyszerű a hátunk mögül nesztelenül előbukkanó kerékpáros elől elkapkodni a gyerekeket.
A nincs messze fogalma egészen másképp fest ott. Nálunk a nincs messze kb 10 perc kényelmes sétát jelent, ott 20 perc és akkor lógott a nyelvem úgy rohantam. Valahogy minden olyan baromi messze van. El akartam menni megdobálni a Parlamentet kakis pelussal, aztán a Margit hídról megláttam milyen marha messze van és letettem róla. Ennyi gyaloglást nem ér meg, jegyet főleg nem veszek miatta.
Meglepődve tapasztaltam, hogy kedves emberekkel találkoztam. A bolt előtt egy szemmel láthatóan segítségre szorulóhoz a biztonsági őr lépett oda és olyan kedvesen útbaigazította. A múzeumban is kedves volt a pénztáros néni mert bár kinéztük, hogy milyen jegy kell nekünk de mire odaértünk elfelejtettem. Már az épületnek is mód felett örültem, aztán ha már elvergődtünk idáig győzködtem Mikit a bemenésről ő épp semmit nem akart. Az igaz, hogy felhívta a figyelmünket a zárásra de tényleg roppant udvariasan tette. Az újságosnál vettem jegyet és kicsit elveszve éreztem magam mert hirtelen nem láttam, hogy jutok föl a megállóig. Megkérdeztem a nénit aki nagyon kedvesen segített. Hihetetlen az a sok aluljáró és lépcső. Az egyiknél épp fölöttünk csattogott a villamos, szerencsére a fiúknak tetszett. Picit féltem hangosnak, ijesztőnek találják és többet az életbe át nem rángatjuk őket pedig máshogy nem lehet közlekedni.
Ádám a harmadik napon induláskor volt hajlandó beszállni lefelé a liftbe és megállapította, hogy nagyon szuper dolog. Remélem emlékezni fog rá legközelebb is és akkor nem kell vele külön lépcsőzni.
A rohanás is egészen hihetetlen ebben a városban. A metró kb 3 percenként jár. Mentünk lefelé a mozgólépcsőn Maja a hasamon, Miki mellettem, fogom a kezét, előttem apa Ádámmal és a bőrönddel. Sikeresen elfoglaltuk a lépcsőt teljes szélességében. Hallom, mögöttem valaki csörtet lefelé. Nem mozdultam, sőt felkészültem ha megpróbál átfurakodni rajtunk bokán rúgom. Aztán vagy gondolat olvasó, esetleg belátta, hogy mi vagyunk többen mert a hátam mögött megállt és bár feszengve de kivárta a lépcső végéig.
Egyébként metrós mozgólépcsőtől már itthon elkezdtem rettegni. Utoljára három gyerekkel ezelőtti életemben jártam Pesten és a metrón de elég élesen belém vésődött, hogy milyen gyors, hosszú és meredek. Ráléptem és csak kapaszkodtam. Most pedig ugyanezt kell megtennem gyerekestül, csomagostul. Szerencsére sikerült, apró malőrként Miki megfogta a lépcső nem mozgó oldalát, szerencsére lefelé menet így csak a lépcsőkön feküdt el. Többet ezzel a mutatvánnyal nem próbálkozott.
Kipipáltunk néhány életemben először kezdetű dolgot is:
- először vonatoztunk családostul
- először aludtam a fővárosban, eddig mindig csak átutazóban jártam ott
- először utaztam villamoson
- először voltam a Margit-szigeten, nagyon remélem nem utoljára mert maradt ott még felfedezni valóm
- először voltunk múzeumban családostul
Maja új tudományával bűvölt el. Érti amit mondok és elég egyszer megkérnem megteszi. Na jó azért nem mindig és nem mindent de rajta vagyunk a dolgon. Elcsent egy pelust az asztalról megkértem és visszatette, nem ment be a fürdőszobába, pedig el tudjátok képzelni az micsoda kísértés! Ha megkérem hátrébb lép, hogy az ajtót ki lehessen tőle nyitni.Tárgyakat elvisz és átad. Hihetetlen! Remélem ezt a szokását megtartja és nem felejti el mint a fiúk.