2012.05.19. Budapest 2.

Kedd

Délelőtt a Margit-szigetre mentünk csapatostul. Nekem ez a program tetszett a legjobban! Egy darabig közvetlen a víz mellett sétáltunk akadályozva a futókat és küzdve a víz felől érkező dermesztő hideggel. Ezt hamar eluntam és alkalmasnak tűnő helyen elkanyarodtunk a sziget belseje felé. Ott kezdődött csak az igazi kirándulás! Találtunk egy vadas parkot, sajnos nem volt nyitva de kerítésen keresztül is nagyon érdekes volt. Láttunk hatalmas ragadozó madarakat, kacsákat, récéket, tyúkokat és még pávát is. A két utóbbi érdekes volt egy "vadas" parkban de nem akadtunk fönn apróságokon. És az is eszembe jutott, hogy ők tulajdonképpen a ragadozók költséghatékony takarmányozása miatt vannak jelen. Néhány gólya is gyalogolt a gyepen, őket megint én vettem észre először. A gólya a kedvenc állatom.
Bóklászás közben elhaladunk a víztorony mellett, láttunk egy elképesztően, hatalmas platán fát és a kolostor romjait is megtekintettük. Sajnos mire a játszóteret elértük a kicsik elunták a programot az idő is elszaladt.
Délutánra a Közlekedési múzeum volt beütemezve mint kultúrprogram ha már egy valódi világvárosba vagyunk akkor művelődjenek kicsit az emberpalánták. A villamosozás tetszett nekik, élmény volt minden tekintetben, csörgött, zörgött, csattogott és egy-két mozgássérült csigát lehagyott. A keskeny, meredek lépcsőn pedig fogalmam sincs hogy lehet fölvarázsolni egy babakocsit. Pedig lehet, egy bátor vállalkozó pont a szemem előtt "pattant" föl babakocsival. Nem szerettem bele a sárga járműbe. A múzeum megtalálása előtt raftingoltunk kicsit a környező utcákba és a végkifejlet tekintetében nem tévedtünk el végzetesen de ott és akkor, hasamra kötözött Majával, aki egyre jobban húzta a vállam, magam után hurcolt Mikivel aki egyre hangosabban nem akart felülni semmire, és egyre többször haza akart menni, majd Ádám is csatlakozott a kórushoz, szóval voltak pillanatok amikor úgy éreztem, ha következő utca sem lesz az akkor felülök az első járműre és hazamegyek.
A múzeum végül is jobban sikerült mint vártam. Valamikor fél 4 után csekkoltunk be a pénztáros néni roppant kedvesen és udvariasan tájékoztatott, hogy 5-kor zárnak (vagyis siessünk). Ádám lendületből fölkapta a Titanic mentőcsónakjának evezőlapátját amiért a teremőr néni majdnem megkövezett. A vonatoknak és a hajóknak volt a legnagyobb sikere. Volt egy működő terepasztal is Mikit teljesen elbűvölte a körbe-körbe haladó kis vonat. Majdnem mindent sikerült megnézni nyafogás és nyüglődés nélkül. Tényleg tetszett nekik. Pedig arra számítottam, hogy 20 perc alatt körbefutják, nagyjából egy órát voltunk bent. Azért a múzeum látogatás nem lesz a kedvenc programom. Nem félreérteni, én imádok múzeumba járni, mindenféle múzeumba de szeretek olvasni, alaposan megnézni mindent, ez pedig két pattogó gyerek mellett akik két irányból mutogatnak: "Ana nédd!" lehetetlen. Titanic kiállítás volt de azt sem sikerült elolvasnom, hogy a kiállított porcelánok tényleg az óceán mélyéről felhozott darabok, vagy csak másolatok. Láttunk egy csomó szépséges hintót, autót, volt valódi restaurált gőzmozdony, régi vagon volt rengeteg makett, még Legot is találtunk az egyik vitrinben. Tényleg klassz volt, egyszer talán majd olvasgatni is eljutok.
A második éjszakánk kicsit jobb volt, Miki keresztbe feküdt az ágyon és a lapockáim közé nyomta a fejét, Maja megfázott a szigeten éjszaka óránként felébredt és levegőért küzdött, Miki folyamatosan lefelé tolt az ágyról negyed 5-kor nekem már csak 20 centi maradt. Maja szétrúgta a fotelágyát, latolgattam mi kockázatosabb, várni, hogy talán nem esik be a lyukba vagy összetolni és ezzel esetlegesen felébresztem. Összetoltam és nem ébredt fel, fél óra múlva újra szétrúgta, én megint összetoltam és még mindig nem ébredt fel. Mindenki aludt 6-ig. Ádám tovább is de őt átszállítottuk a nappaliból a hálóba mielőtt Maja a nyakára ült volna. Nagyon zokon vette a költöztetést ébredés után.

Szerda

A nap csendesen telt én főleg egy fotelben fetrengtem ölemben nyüglődős Majával vagy valamelyik fiúval aki előbb odaért. Délelőtt apa még levitte kicsit a pihéseket a játszóra közben visítós Majával a sarkamban megpróbáltam összepakolni a bőröndöt. Délután felpakoltuk a fészekaljat és elhagytuk a megszállt területet. Ismét HÉV, metró és vonat. Hazafelé prágai illetőségű vagonokkal indult a vonatunk. Mikor felszálltunk és megláttam a kupékat megörültem, hogy a hangoskodó gyerekeimtől nyugodtan tud utazni a vagon többi utasa, aztán örömöm hamar elillant amikor a kupénkba egy bácsi ücsörgött, majd Kelenföldnél még egy utas csatlakozott. A hazafelé út szinte végtelennek tűnt. Maja és Miki elaludtak de Ádám egyre türelmetlenebbül követelte a kiflijét. A kifli magasan fönt a csomagtartón, Miki az ölemben, Maja apa ölében. Végül apa átadta nekem Maját aki sajnos felébredt és nem is aludt vissza, a zacskóból előkerülő kifli azonban kárpótolta. A gond akkor kezdődött amikor a kifli már nem volt érdekes, nyüglődős Maja elfoglalása emberfeletti feladattá nőtt. Ádám párszor bepróbálkozott, hogy ő kártyázni szeretne de mi az ajtó mellett ültünk, Miki még mindig az ölemben durmolt tehát a kártyázás lehetetlen vállalkozás volt. Miki érkezés előtt egy órával ébredt még egy darabig csöndben gubbasztott az ölemben de aztán teljes lelkesedéssel vette tudomásul, hogy még mindig utazunk a buli még mindig tart. Itt apával már váltva vittük a folyosóra sétálni Maját aki baromi boldog lett volna ha hagyjuk a padlón egyedül szandilehúzóst játszani. Nem hagytuk. Néha hajlandó volt ücsörögni az ölemben, apa akkor a fiúkat vitte ki a folyosóra nézelődni. Utastársainkat egyre jobban sajnáltam a folyamatos mászkálásért de ennél többre nem futotta erőmből. A bácsi aludt vagy csak szeretett volna ezt számomra nem derült ki a csaj mellettem egész úton a laptopján pötyögött, szóval csöndben tűrtek. Ők nem dicsérgettek leszálláskor. Szentlőrinc után mikor végre feltűntek az ismerős házak már nagyon boldog voltam. Imádok hazaérni, mindig, akárhonnan érkezünk és akármilyen jól éreztük is magunk, akkor is imádok hazaérni. Mire a lakásba értünk már nem volt senkinek semmi nyűgje. Vacsora előtt még kipakolni is volt időnk, az itthoni leltár szerint hazahoztunk mindent kivéve a meglepetés tojások tartalmát: ott maradt Maja Aranyhaj figurája, pedig apa kezébe nyomtam, hogy rakja el, szóval még esélyes, hogy egyszer csak előkerül, és nyomtalanul eltűnt egy Fancesco Verdasco versenyautó is. Mivel nem tudjuk melyiké undok módon a meglévő darabot elrejtettük. Szerencsére még egyik sem kereste.
Az utazás egyetlen mókás pillanata amikor a mellettem ülő kolléganő kardigánja egy fékezés után a fejemre esett. Én boldog tudatlanságban ücsörögtem az egyik gyerekkel az ölemben és egyszer csak megtámadott a kardigán. Hirtelen beugrott a kép, hogy nézhetek ki szemből fejemen a ruhadarabbal és kitört belőlem a röhögés. De annyira rázott, hogy levenni se tudtam a fejemről mert kapaszkodtam a gyerekbe nehogy lepottyanjon amíg én röhögök. Apa vette észre, hogy valami nem stimmel velem, megszabadított a támadómtól majd méregetni kezdte az ismeretlen darabot. A röhögés még mindig rázott így nem tudtam neki segíteni, végül a nagy zavarra kolléganő kivette a fejét a laptopból és kicsit szabódva majd már ő is röhögve visszatette a kóbor fölsőt. Nekem további percekbe telt amíg érthető szavakat tudtam formálni, valamint az utazás hátralevő részében újra és újra eszembe jutott az eset ilyenkor gyorsan Miki válla mögé bújtam fuldokolni..
Összességében jól éreztük magunkat, jól sikerült az utazás, a gyerekek jól érezték magukat, Budapest túlélte a Szabó család megszállását, a vonatot nem dúlták fel, nem rohangáltak örült módjára a széksorok között ez tőlük igazán emberfeletti teljesítmény. Jól meg is dicsértük őket.
Másnap az oviba összekészítettem nekik a vonatjegyet, villamos és metró jegyet a múzeumi fotó engedélyt, hogy el tudják vinni megmutatni, hol is jártak mit láttak.