2013.04.25.

Hétfőn Miki foci felmérésen volt, az oviból vitték az ő korosztályát, tetszett neki. Délután a játszón mutogatta a labdával, hogy miket csináltak. Most meg van győződve róla, hogy focizni fog de folytatásról egyenlőre nincs szó.

Maját beírattam az oviba és mivel itt nekünk már múltunk van ezzel egy időben lényegében fel is vették. Terv szerint nyuszika januárban kezd.

Leltároztam a ruhásszekrényekben. Majának teljes nyári kollekció, fiúknak póló, zokni, farmernaci, nekem is teljes cserére lenne szükségem ugyanis a farmeromból kifogytam. Január óta minden nap megfogadom, hogy holnaptól tornázom. De lehet feladom mert akkor aztán tényleg kifogyok az összes hordható nadrágomból. Aztán itt a jó idő az összes gyereknek szandi kell nekem pedig egy mecénás.

Majával történt valami az elmúlt hetekben. Egyszerűen nem akar kézen fogva közlekedni. Az ovi nagyjából 5-10 perces séta még három gyerekkel is azt is beleszámolva, hogy a zebránál várok percekig mire át tudok menni. Na de nyuszika az utóbbi hetekben iszonyatos módon viselkedik. Egyszerűen fölemeli a lábát és lóg a kezemen mint egy szatyor. Győzök a másik kezemmel a hóna alá nyúlni, mert rettegek, hogy egyszer csak reccsen a csuklója. Meggyőzöm, hogy a két lába pont leér a földig és ha egymás után pakolgatja őket az mindenkinek hasznos lesz. Tesz egy lépést és kezdjük elölről. Közben a fiúkat lesem akik épp készülnek eltűnni a látóhatáron, utánuk kiabálni felesleges, nem hallják a forgalom miatt. Megpróbáltam ha nem fogom a kezét akkor nagyon boldog és gyalogol csak épp fénysebességgel a másik irányba. Ha viszem a fenekét azzal nagyon elégedett. Hétfőn muszáj volt fölcipelnem a fejlődős központba mert csak így értünk oda időbe. Az eredménye az lett, hogy még ma is fáj a csípőmnél a forgóm (vagy mi a neve?). Szóval a cipelésről már nagyon leszoknék. A babakocsinkat két hete adtuk el és mivel sosem volt kedvenc sportom, nem veszek másikat. Elmondani nem tudom mennyire gyűlöltem babakocsizni. Magam előtt kell tolni, az ovi felé vannak olyan kereszteződések amit csak akkor látok be rendesen ha a babakocsit, gyerekestül már letoltam az útra, a járdán több lyuk van mint a Holdon, külön élmény a beszorult kocsikereket kivadászni, az ovi vagy negyven éve épült és nem babakocsikhoz tervezték, minden álmom hazafelé fölcipelni a gyereket, a kocsit és még a bevásárlást is. Nem, nem hagyom lent, karácsony előtt az ajtómról lopták le a plüss figurákat, semmit nem hagyok a lépcsőházba ami nekem valóban fontos. És talán amit a legjobban gyűlöltem a babakocsiban, nincs fizikai kapcsolatom a gyerekkel, messzi van. Mikor még nem járóképes akkor sem könnyű úgy közlekedni, hogy a hasamra van kötözve de mégis ott van egészen közel, látom az arcát, beszélgetünk, érzem a lélegzetét. Mikor járni kezd, fogom a kezét van fizikai kapcsolatunk. Nem tudom Maja mért utál így sétálni. Mert képes ám rá. Ha a játszón képes fél 5-től 7-ig futni, csúszdázni, motorozni, mászókázni akkor egy tíz perces gyaloglásra is képes, pont ahogy egész télen képes volt.
Persze a fiúk is bepróbálkoztak hasonló mutatványokkal de ritkán. Ádám kifejezetten imádott menni. Na meg ennyi idős korukba már erőteljesen gömbölyödtem a kistesóval. Igaz ezzel nem nagyon érveltem a gyereknek. Azt megmondtam nekik (Majának is), hogy nehéz a fenekük és elfáradtam ezért nem viszem őket. Vekerdy és Neill szerint is fontos, hogy őszinték legyünk a gyerekkel és így a nem cipelés miatt nem haragudott a kistesójára csak rám, végül is én tagadtam meg a kérését a kistesót kár ebbe belekeverni.Szóval most nem tudom mi lesz a megoldás, néha segít ha énekelek neki akkor amíg hallgat gyalogol de ha épp sárkányt játszik akkor minden mindegy.